2019. szeptember 8., vasárnap

"Nincsenek titkaim" - Privacy az interneten



"Nincsenek titkaim" - Privacy az interneten

3. rész: Adattermelés, nárcizmus, szabályozás

Legutóbb a privacy globális felelősségét érintettük, illetve hogy mennyire könnyen ignorálunk egy olyan belehallgatást beszélgetéseinkbe, ahol a harmadik fél nincs jelen fizikailag, illetve nincs köztünk közvetlen ismerettség.
Felületesen belepillantottunk az internetes szolgáltatók üzleti modelljébe, innen folytatjuk most. Ismét fontos kihangsúlyozni, a cél nem a rettegés keltése, hanem a megismerés – esküszünk, az ötödik rész már az egyszerű és hatékony megoldásokról fog szólni, de szükséges a világkép felépítése, hogy értsük, milyen közegben mozgunk és miért fontos tudatosan viselkedni benne.

A közösségi média adattermelése

Az előző részben bemutattuk, hogy a nagy netes szolgáltatók ingyenessége látszat csak – valójában a saját adatainkkal fizetünk, mi vagyunk a termék.
Értelemszerű tehát, hogy ezen cégeknek a nagyobb bevétel érdekében minél több és több nyers adatra van szüksége. Például a Facebook esetében minél több tartalommegosztást végzünk, annál hasznosabbak vagyunk számára, hiszen főleg ránk szabott, célzott reklámok értékesítéséből él. Minél pontosabban tudja, milyen reklámok érnek el bennünket, annál több pénzért adhatja el a megbízóinak hirdetéseit. Például egy hirdető cég 20 és 39 év közti, budapesti, elektronikus zenét szerető, jó anyagi körülmények közt élő, liberális, egyedülálló, nagy médiafogyasztású, egészséges, sport iránt érdeklődő emberekre szeretné targetálni a reklámjait, akkor a Facebook tud ilyen felhasználókból álló csoport listát generálni (és eladni) számára, mert van annyira részletes a felhasználóiból épített profil-adatbázis, hogy ezt könnyen megteheti. Ez után a megbízó cég reklámjai csak a fenti csoport tagjai számára jelennek meg a Facebook felületen, várhatóan nagyobb  elérést, kattintást generálva, mintha csak random levélszeméttel szórtak volna meg pár millió embert.
Viszont a hatékony és nagy mennyiségű profil felépítése olyan mint egy búzaföld gondozása: a bőséges aratáshoz nagy terület, sok és jól táplált kalász (személyes adat) kell.
A szolgáltató célja tehát, hogy rávegyen minket a tartalomgyártásra. Az “ingyenesség” és a végtelen tárhely is ezt az impulzust erősíti, a felhasználó még hamis öntudatosságot is érezhet: “Én aztán nem fizetek semmiért, minden ingyen van! Nehogy már lehúzzanak pénzzel.
Hatékony eszköz a tartalomgyártás felpörgetésére a nárcizmus gerjesztése is. A közösségi média felületei folyamatosan posztolásra bíztatnak, arcunkba tolják ismerőseink legidillibb képeit, ezzel szorongást váltva ki: “Az ő életük milyen idilli, nekem is meg kell mutatnom, hogy nem vagyok szerencsétlen, én is tudok napozós képet posztolni a tengerpartról koktéllal és keresztbetett lábbal ((még akkor is, ha a szívem mélyén sokkal inkább lennék valahol máshol, ami kevésbé “idilli”, de jobban érzem magam ott)).
Abba bele se gondolunk, hogy ismerőseink idillje legtöbbször hazugság, hosszas állítgatás áll a “tökéletes” fényképek elkészítése mögött és mindennapi lelki problémáik, szorongásaik sem jönnek át a szépia szűrővel felturbózott képeiken át.
A nárcizmus ilyen fajta gerjesztése sokakat arra sarkallhat, hogy be kelljen mutatniuk életünk minden pillanatát – idealizált formában természetesen. A közösségi médiában mindenki saját bulvármagazinjának főszerkesztőjévé válik. Az önvédelmi reflexek kikapcsolnak, végtelenül kitolódik az “ezt azért már nem” határa.
Az érzelmi inkontinencia is erős tünet, sokan minden lelki gondjukat – annak felbukkanásának pillanatában – kiírják az üzenőfalakra, (részben) elkerülve ezzel a probléma feldolgozását, átnyomva a szorongást az ismerőseikre, akik a huzamosabb terhelés után általában diszkréten az ismerős posztjainak elrejtését választják.
A lájkvadászat ugyancsak brutális ösztönző – hamis önbecsülést merítünk a lájkok számából, azt hisszük (rosszul), hogy a lájkok száma posztunk (ezen keresztül saját magunk) értékét becsüli fel, komoly szorongást keltve, ha számuk alacsony és újabb posztolásra csábítva, ha magas – egyfajta mentális drogként hatva agyunk jutalmazó központjában. Jól látható, hogy a közösségi média ösztönös használata számos mentális probléma megjelenéséhez és elfajulásához vezethet.
A fent taglalt poszt-viharban szinte észrevétlenül válik áldozattá az adatvédelem. Ki gondolkozik saját gyereke személyiségi jogain, amikor keble épp büszkeségtől dagad, miközben kiposztolja utódai fürdőruhában pancsoló, viháncoló képeit? Mostanában kezd felnőni az a nemzedék, akinek tagjai tinédzserként azzal szembesülnek, hogy a közösségi háló tele van gyerekkori félpucér, vagy születésük pillanatát megörökítő, vérben úszó képeikkel és ők erre – a mostani fejükkel – lehet, hogy semmilyen felhatalmazást nem adnának szívesen. És akkor még nem beszéltünk a sokkal, sokkal kényelmetlenebb aspektusról, amikor idegenek töltik le ezeket a publikusan megosztott képeket...
Újabb kellemetlenségre adhat okot a címkék (tag-ek) alkalmazása, mikor ismerősök a csoportképeken megjelölnek, beazonosítanak minden rajta szereplő személyt. Ezzel tudtukon kívül a közösségi oldalak arcfelismerő neurális hálózatát tanítják – így egy random képen később már címkézés nélkül is felismeri az illetőt a rendszer.. Nem beszélve azokról az esetekről, amikor mondjuk egy politikai aktivista teljes ismerős-hálóját barátai önkéntesen – de tudtukon kívül – címkézéssel feltérképezik, tálcán nyújtva azt így át a hatóságoknak.

Adatkereskedelem

Az adat az új arany és mi “gombokért” adjuk oda, mint anno az amerikai őslakosok a gyarmatosítóknak. Bele se gondolunk, de 1 hétnyi friss, nyers, a közösségi médiából kinyert adat, amely több millió (néha milliárd) személy tevékenységét tartalmazza dollár tíz/százezrekbe kerül a hirdetési/kutatási piacon. Ilyen hatalmas adatmennyiséget hívunk “big data”-nak, amelyen ún. “adatbányászatot” folytatnak hirdető, kereskedelmi cégek, kormányügynökségek. Az adat hatalmas mennyisége és sokszínűsége miatt egészen hihetetlen összefüggéseket, statisztikákat képesek kinyerni belőle.

Vadnyugat

Az ember úgy érezheti, hogy ez az egész szabályozatlan és bizony jól érzi – ezért a “vadnyugat” hasonlat. A kormányok el nem végzett munkáját (szabályozás hiánya) magunknak kell megoldanunk – ez a cikksorozat is ezért indult. Amíg nincs hatékony jogi környezet, ami védi személyes adatainkat, addig ez a személyek számára egyéni feladat marad – ehhez viszont ismeretek és tudatosság kell.
A rólunk szóló információk adásvételét nyugodtan hívhatjuk információs “szervkereskedelemnek”. Evidencia, hogy ahogy a szerveid, úgy a rólad szóló információk is a te tulajdonod kéne hogy legyenek.
A szabályozatlan jogi környezetben vannak azért reménysugarak – a sokak által átkozott EU direktíva, a GDPR jó első lépés erre. Sok vállalkozás számára kényelmetlen, nyűg, mégis jó és hasznos alap, amire lehet építkezni.
Ne legyenek illúzióink: egy világcég jellemzően addig megy el, amíg a szabályozás engedi –  tekinthetünk rá úgy, mint egy pszichopátiás viselkedéssel bíró személyre, aki az erkölcsöt legfeljebb mint kommunikációs eszközt ismeri. Szükséges a szigorú szabályozás, a cégek maguktól nem fognak tiszteletben tartani semmilyen személyes adatot.
Jó – és végtelenül gátlástalan – példa az Onavo Project, ami egy fedőcégen keresztül – valójában a Facebook által – fejlesztett mobilalkalmazás. Az alkalmazás üzleti modellje: a felhasználó beleegyezésével, havi 20$-ért minden tevékenységet rögzít a felhasználó mobilján a legutolsó érintésig bezárólag. A célcsoport a tizenéves korosztály, mivel ők rengeteg tartalmat gyártanak, általában pénzszűkében vannak és legtöbbször nem is értik az adatvédelmi aggályokat – hiszen már ebben a “mindent posztolok“ környezetben nőttek fel. Az alkalmazás által termelt rengeteg adat segít a Facebook-nak a felhasználói szokások elképesztő mélységű megismerésével minél hatékonyabban célozni reklámozási technikáit, illetve addiktívabbá tenni termékeit (Facebook, Instagram, Whatsapp).
A nagy trio – Google, Facebook, Apple – profitorientált cégek és ahogy fent említettük, nincsenek etikai megfontolásaik, miközben már gyakorlatilag államszerű működéssel bírnak. Tevékenységük, például a moderálás, annak jellege és mértéke is önkényesen általuk eldöntött formában zajlik, törvényi keretek, vagy előzetes társadalmi konszenzus nélkül.
Felmerült már, hogy közszolgáltatássá kéne tenni a Facebook-ot, így a bevételi kényszer megszűnése miatt nem lenne szükség a tartalomgyártás erőszakos hajszolására.
Nehéz ügy a fent említett moderálás témája is. Szükség van -e törvényi kereteket vonni a moderálásra, és ha igen, milyet? Nagyon könnyen a szólásszabadság feláldozásának kapujában találhatjuk magunkat, viszont az álhírek, trollok közben elpusztítanak mindent. Nehéz ügy.
A következő részben a profilépítésről és annak felhasználásáról, valamint a metaadatokról lesz szó.

Fekete Bálint
Informatikus


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése