2019. december 14., szombat

Lózsaszínű karácsonyi mese





A Bachata Rosa című dalt hallgatom egy barátomnál. Még van pár hét karácsonyig, de egészen ünnepi a hangulatom. Szinte érzem a fenyő, fahéj és narancs illatot a levegőben és látom magam előtt a karácsonyfát és a villogó fényeket.
Gondolataimban idén nem csak a dal hatására, hanem amúgy is, valamiért rózsaszín a karácsony, a fát is halvány rózsaszín és fehér színekben látom lelki szemeim előtt. Azaz, lózsaszín, ahogy egy kedves barátommal viccelődni szoktunk.
Már nem is emlékszem, hogy ez hogyan jött, de egyszercsak minden R betű L lett.
Így került a kelesztül-kasul, dlukkolni, holkolni és lövidszölű malac is a szótárba.

Szóval ez a karácsony LÓZSASZÍN. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy valahol egy unikornis is megbújik a fenyőágak között. Bár furcsa ez a színösszeállítás nekem, mégis sokkal jobb, mint a korábbi homályos, sötét és hideg színek.
Mert nem is olyan régen, sötétek voltak a karácsonyok. Akkor is, ha ez a fény születésének ünnepe. Nálam nem született fény, hanem vendég maradt a sötétség és a szomorúság évekig.
Szokás nálunk fát állítani és egymás karácsonyfáját meglátogatni, megcsodálni. Egyedüllétem első évében azon gondolkodtam az adventi időszakban, hogy állítsak-e fát. Merthogy csak én leszek itthon, nem jön hozzám senki, nem lesz vendégekedés.
Nem készülődtem izgatottan az ünnepre és tervezgettem a menüt, nem pucoltam fényesre a lakást, és nem volt kinek az asztalt megteríteni.
Kihűlt az egykori otthon, szinte csak lakás volt, ahova aludni jártam haza. Menekültem az egyedülléttől, a magánytól, a félelmek és az emlékek elől.
Az emlékek elől, amikor még társ voltam, amikor még fontosnak éreztem magam, amikor még volt jövőm. Amikor még négyen voltunk, a párom, a két cica és én. Kész kis család. Még ha nem is volt minden rózsaszín, nem értettük egymást, nem jó irányba mentünk, és nem volt meg a vágyott bensőségesség, akkor is. Akkor is volt ott valaki, valakik, akikhez tartoztam, akikről gondoskodhattam, akiknek számítottam. Aztán a cicák meghaltak, ő pedig elköltözött.
Álltam az üres lakásban és nem tudtam, hogyan tovább. Bár tudtam egyszer majd jó lesz újra és így volt jó a döntés, de megijesztett az,hogy mindent elölről kell kezdenem, újra kell építenem az életem.
Mert az élet nem tökéletes, és nem olyan mint a mesekönyvek boldoganéltekamígmegnemhaltak történetei. Bizonyos szempontból pedig szegényes a meseírók fantáziája, minden történet ezzel végződik. Amihez mindig két ember kell.
De hol van az a mese, ami rólam szól? Vagy azokról, akik még csak az úton vannak, akik előtt akadályok vannak, és akik még nem értek oda? Róluk nem szólnak a történetek. Ők el vannak feledve, és régi, megunt játékokként egy nagy dobozban fel vannak rakva porosodni a kamra polcra.
De én nem akartam ott lenni, nem akartam feledésbe merülni és elszürkülni. Leporoltam hát magam, lemásztam arról a kamrapolcról és úgy döntöttem, saját mesét írok magamnak. Ami más, mint a többieké. Az enyém. És olyan, amilyennek én szeretném.
Írtam magamnak egy olyan mesét, ahol szeretem magam annyira, hogy karácsonykor mégis állítok fát, a magam kedvéért.
Ahol fényfüzérrel, szaloncukrokkal feldíszítem, ahol fényeket teszek az ablakba és ahol mikulásvirággal díszítem a nappalit.
Ahol csodaszép ajándékokat csomagolok, ahol répás-gyömbéres tortát sütök és ahol illatos a levegő az ünnepek alatt.
Ahol áthívom karácsonykor a barátaimat és a hozzám közelállókat és élettel, nevetéssel töltöm meg a házat.
Ahol befogadok egy árva cicát és ketten leszünk egy család.
Csudaszép mese, és bár eltér a szokásostól, melengeti a lelkemet. Az én mesém.
Azóta valóra váltottam, fát állítottam, vendégeket hívtam és egy cicát befogadtam.
Lehet, hogy nem december 24-én üljük körül az asztalomat, hanem csak három nappal később, de körülüljük. Van, akinek főzzek és van, aki megcsodálja a karácsonyfámat.
Lehet, hogy nem a hagyományos család, de addig, amíg az bekövetkezik, a cicámmal alkotunk egy családot. Munkamegosztás is van, én díszítem a fát, ő pedig leszedi, körül járja, játszik a díszekkel, megmássza.
Esténként pedig gyertyát gyújtok, bekuckózok egy jó meleg takaróba, ölembe veszem a cicát és elégedetten nézem a fényben úszó, gyönyörűséges fámat, akár órákon át. Ez újra meleg otthon, nem egy hűvös lakás.
Békesség és nyugalom van bennem, áldás kísér utamon. Otthon vagyok. Otthon vagyok otthon és otthon vagyok magamban, magammal.
Egy valóra vált és folytatásos mese, mert lehet, meglesz az a boldoganéltekamígmegnemhaltak is. Idén már második éve, hárman várjuk a karácsonyt és díszítjük a fát. A lózsaszínűt. És megkeresem azt az unikornist is az ágak között, mert a mesékben minden lehetséges, ez pedig az én mesém. Tőlem, nektek, karácsonyra.

Szeretettel,
Bilics Tímea
Önismereti mentor, Coach, a tudatos társkeresés szakértője
www.bilicstimea.hu





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése